Utazás

Ghánai nyaralásunkra az út Bécsen és Lisszabonon keresztül vezetett. A nemrég biciklizésben lesérült térdemmel nem tudok még cipelni, ezért a 3 bőrönd, 1 nagy és 1 kis hátizsák hurcibálása kihívás kettőnknek. A fiam a hátán a nagy hátizsákkal és kezében két régi, nem gurítható bőrönddel, én a kis hátizsákkal és a rossz kerekekkel ellátott bőröndöt szigorúan döntés nélkül gurítva közlekedünk. Bécsben automata csomagmegőrzőbe raktuk a bőröndöket és indulhat a séta. Különösebb cél nélkül őgyelegtünk a belvárosban, beültünk egy kávéházba két forró csokira. Alig bírtuk megkülönböztetni, hogy melyik a banános és melyik a vanília fagylaltos. Bécs szép de semmi izgalmas nincs benne, mi most egzotikusabb helyre készülünk. Délután repülés Lisszabonba. Metróval gond nélkül elérünk a szálláshelyre.

Hétfő - Lisszabon a hatalmas öblöt körülvevő hegyes-dombos vidékre épült. Már a szállásra menet különleges, sikló meredekségű villamos mellett megyünk fel. Rejtély, hogyan működik. A szállás szép, tiszta, rendes, 10 ágyas szoba, reggel gyönyörű a kilátás az erkélyről. Bécsben a Kicsi fázott (kabát nélkül jött), meg is fázott (bár szerinte már előző reggel is beteg volt). Szerencsére Lisszabonban gyönyörű időt fogtunk ki. A bőröndjeinkkel nem kell törődnünk, úgy kértük, hogy csak Accrában kapjuk meg őket, de így most nincs hálóruhánk, törölközőnk, tisztálkodó szereink, váltó bugyink, semmi. A délelőtti ingyenes városnéző sétán bejárjuk ezt a jellegzetes, különleges várost. Nagyon szép és érdekes, tele ősi, zegzugos utcácskákkal, mégis van ahol elfér benne villamos, autók, gyalogosok talán 4-5 méternyi szélességben. Athén után Lisszabon a második legősibb európai város. Váltották itt egymást a hódító népek, míg egyszer csak az itt élő (ki tudja honnan lett) portugáloknak elegük lett és kiharcolták maguknak a függetlenséget. Otthon érzem magam ebben a városban, mintha a portugál és a magyar testvér népek lennének. Az idegenvezető vidám, laza srác, a mi borravalóinkból él. Kicsi a portugál történelem előadása közben brillírozik a portugál gyarmatok felsorolásával. A portugál nyelvet néha orosznak halljuk és egy kávéházban ismeretlen ételt választva pirogot kaptunk enni. Az időnk sajnos kevés, a visszaúton még lesz két napunk Lisszabonban, de most irány a repülőtér.

Accra

5 és fél óra a repülőút. Afrikában egyáltalán nem láttunk fényeket fentről, csak Accrához közeledve. Ott hatalmas területen, egyenletesen világítanak a halvány fények. Kicsit aggódunk, hogy a vámnál hogyan jutunk át a Jucinak hozott 700 szemlencsével, de mivel hordár segítségét vesszük igénybe, segít a jó öreg korrupció, szó nélkül átintenek a vámon. Ezt és a gurítós kocsin (itt végre van) a csomagjaink kihordását 5 EUR-ral honoráljuk a hordárnak. A Kicsi szerencsére már "itthon" van Ghánában, felére lealkudja a taxit a szállásra. Talán nem meglepő, hogy meleg van. A magyar szemmel rozoga taxin a taxisnak fogalma sincs, hová kéne vinnie minket, de sok dudálással (éjszaka van) gyorsan a helyszínre szállít. Az utcán zajlik az élet, mintha nappal lenne, kereskedők járkálnak, a nők fejükön hordják az árut. A szállás üres, mégis kettőnknek két négyágyas szobát adnak, 1 nőit, 1 férfit. Szegényes, de tiszta szobák ventilátorokkal, egyikben hűtő. Zuhany az egyféle langyos vízzel, WC, mosdó. Alvás bugyiban. Még lepedőt sem kíván az ember takarónak. Éjjel 30-35 fok, nappal 35-40 fok árnyékban. De hol az árnyék?

Kedden reggel irány a város. Az egész város egy hatalmas kereskedés. Minden utcán sorban állnak a bódék. Zsúfoltan mindenütt emberek állnak, ülnek, járkálnak, beszélgetnek. Mindenütt por, a főbb utakat ugyan takarítják a portól, de néhol szeméthegyek állnak. A kereskedők és a gyerekek gyakran How are you?-val köszöntenek és próbálnak vásárlásra ösztönözni. Beszélgetnek, honnan jövünk, mi a nevünk, barátságosak és csak ritkán, kevéssé erőszakosak. Egész nap talán 5 fehér embert láttunk, százezernyi feketét. Az emberek többnyire jól öltözöttek, rendezett hajjal, de azért ebben a zsúfolt, poros, meleg káoszban nem lehet könnyű az élet és látszik, hogy rengeteg a nyomorgó ember. Tro-trókkal, azaz lerobbant kb. 20 fős kisbuszokkal közlekedünk, szűk helyen ülve a hőségben, mégsem elviselhetetlen, mert az ablakok mind nyitva vannak. A buszok megállóit csak szóbeli útmutatás alapján lehet megtalálni, se térkép, se menetrend, se jelzett megállók, semmi. De megállíthatók bárhol ki- és beszállás céljából, és mindenki tudja, honnan indulnak, elirányítanak bennünket. A dugóban menet közben az ablakon át is vásárolható olcsó, iható víz vagy egyéb ital, gyümölcs, ennivalók, mindenféle kety-mety. Az angol Ghána hivatalos nyelve, mivel az országnak 70 afrikai nyelve van. Nagyon csúnyán beszélik, én alig értem, és sokan egyáltalán nem beszélik. (A portugál idegenvezetőt remekül értettem.)

Ivóvizet a kormány támogatásával 0,2 Ghána "cedi"-ért (ejtsd: szidi) (kb. 15 Ft) fél litert lehet kapni mindenütt, isszuk is állandóan. Reggelire egy kb. 10 cm átmérőjű gombócot ettünk (olyan mint a lángos) és finom apró szemű amerikai mogyorót. Leülni nincs hová menet közben. Pad vagy szemétláda sehol. Sült főzőbanánt és sült jamgyökeret is ettünk, frissen, melegen finom, de elég száraz. Ebédre jellegzetes Ghánai ételt ettem: bankut okuval és sült csirkével. Ez annyira kézzel kell enni, hogy hoztak nekem kézmosáshoz egy kis tálat előtte vízzel, kézmosószert és kezet mosattak velem. A Kicsi mást evett, neki nem ajánlgatták a kézmosást, de azért ő is kezet mosott. A vizet végül egy olyan mosdóba öntötték ki, aminek a lefolyása egy vödörbe vezetett. A hely 3 asztal székekkel, Magyarországon ilyen helyre nem tennénk be a lábunkat, de itt boldogok voltunk, hogy találtunk egy ilyen helyet, ahol leülhettünk enni. Az étel rohasztott tojásra emlékeztet, közepén pörköltszaft jellegű résszel. Nyers tészta szerű gombócból kell törni és azzal kenni ki a trutyit a tányérból. A felét hősiesen megettem. Kaptam hozzá egy sült csirkecombot is. Kulináris élvezeteinket este egy ananásszal fejeztük be. Az eladó lány gyakorlatilag nem beszélt angolul, viszont pillanat alatt felvágta, megpucolta nekünk az ananászt. Isteni! A hazai ananászok fás, ízetlen vackok ehhez képest.

Napközben végigjártunk néhány helyet, ahol a rabszolgákat tartották börtönökben annak idején. Egy múzeumot is találtunk véletlenül. Egyik helyen bementünk, körbejártunk, a végén kizavartak, hogy ejnye, mit keresünk itt, tilos ide bejönni, mert veszélyes. A másik ugyanilyen rozoga helyen kiderült, hogy ez egy múzeum. Semmi nem volt kiírva a bejáratnál egyik helyen sem. A képek - például a rabszolgák hajón szállítása heringekként érzékelteti, milyen iszonyú lehetett. A törzsfőnökök vackokért, italért néha maguk adták el az embereiket rabszolgának, máshol a békés falvakat váratlan túlerővel támadták le. Láncra fűzve terelték őket, lehangoló, mire képes az ember saját embertársaival.

Bementünk hűsölni egy metodista templomba, valami próba folyt, időnként ordibáltak, a ritmust csörgő hangszerekkel verve, de nem volt szórakoztató, inkább elijeszti szerintem a jövendő hívőket. Sok egyház van itt Accrában, szerencsére úgy tűnik iskolákat alapítanak, ami nagyon hasznos, a gyerekek egyenruhákban jönnek haza az iskolákból. A reklámok és az egyházak rendezettsége azonban feltűnően elüt a reklámok alatt valóságosan létező tömegek lététől, igényeitől. Keresztények és muzulmánok viszont látszólag békében élnek itt együtt. Naplemente után a müezzinek éneke hívja imára a hívőket. Szinte állandóan hallani őket, nem egészen világos, hányszor is kell imádkozniuk.

A szegénység legfeltűnőbben egy tenger melletti halászfaluban érezhető. A bódék még vacakabbak, a tömeg még sűrűbb, a szardíniákat a földön szárítják, a gyerekek valószínűleg nem mind járnak iskolába, az egyik tíz körüli fiú ruha nélkül mászkál, egy kislányon olyan rongy, amit otthon a felmosórongyok közül is kidobnék már. A közbiztonság viszont nagyon jó. Ott mászkálunk a vadidegen, ismeretlen, mélyszegény feketék közt, mégsem érzem úgy, hogy szorongatni kéne a ridikülömet. Igaz, a városrész bejáratánál idegenvezető csatlakozott hozzánk, mesél a kerület életéről, a rabszolgaságról. Végül felmegyünk a világítótoronyba körülnézni. A világítótorony napelemmel működik, nyilván valakinek az adománya. Bár a világítótorony a nagy hajókat nem ide irányítja, itt csak a halászbárkák kötnek ki. Sajnos pont kedden voltunk ezen a részen, ami náluk a hagyomány szerint szünnap, a Kicsi azt mondja más alkalommal még zsúfoltabb, élettel telibb ez a hely és olyankor sok a hal is.

Szerdán reggel a szálláson reggeliztünk, már észre sem vettem, hogy angol szokás szerint tejszínnel ittam a teát. A napunk a Tamaleba repüléssel telt el. Tamaléhoz közeledve szavannásabb a terep, sok a fa is. Igaz, a központban még nem jártunk, de sokkal élhetőbbnek látszik a város, mint Accra. Nem kereskedik mindenki zsúfoltan az út porában. Juci viszonylag közel lakik a repülőtérhez. Otthon találtuk Franceskát, a házvezetőnőt. Juci nagy házban él és európai-amerikai jellegű háztartást vezet, amennyire ezt az előforduló áramszünetek és a víz időnkénti kihagyása engedi. A konyhában a szűrt víz iható minőségű, van internet, 4 szoba, 3 fürdő, 4 WC, ventilátorok, légkondik. Állandóan friss víz és hibiszkuszital a hűtőben, gyümölcssaláta, zöldségsaláta, és finom pörköltszerű vacsorával vár minket. A ház körül sűrűn, magas fák állnak. Állandó vendége most Jeff Amerikából, Utahból, egy 77 éves aneszteziológus, nagyon szimpatikus, intelligens ember, aneszteziológusokat oktat itt, ha jól értem. Csodálkozva konstatálja, hogy Juci egy órás pihenése után megyünk vele mindannyian teniszezni biciklivel. Mondjuk én sem ezt a terepet képzeltem a sérülésem utáni első valós biciklizésnek, különösen nem hazafelé, a sötétben, mivel homokban, gödrökben, kövekben nincs hiány. De a térdem jól bírta a strapát. Persze én nem teniszeztem. Vacsoránál még egy néger srác volt a vendég: Masud, aki szeretne Ukrajnába menni orvosnak tanulni, de egyenlőre nem kap rá engedélyt a kórháztól, akik engedély esetén addig is folyósítanák a fizetését, míg tanul.

Ma, csütörtökön egy napot lebzseltünk, írtam ezt a blogot, Kicsi olvasott és aludtunk. Jucika aludt egy órát a meló után, megint elmentünk teniszezni, 9:7-re vertük a koreai-ghánai párost. Én azalatt elmentem megnézni, honnan jön a müezzinek éneke és egy nagyon szép kis mecsetet találtam, látszott bent jobb oldalon a férfiak, bal oldalon a nők helye. Két hatalmas hangszóró zengi a világba a müezzin hívó szavát. Szerencsére nem pofátlankodtam be, mert a pucér vállú ruhámmal nem illett volna, csak kendővel.

Ma, pénteken én reggel korán ébredtem, kimentem olvasni az udvarra a teknősökhöz. Jucikának 4 nagy és elvileg 2 kis teknőse van, de a 2 kicsit nem láttuk még. Reggel a teknősök nagyon élénkek voltak, kettyintettek, még a hangjukat is hallatták. Szép nagy gyíkok is vannak a ház körül, és egy galamb fészkel a terasz tető alatt. Délig vártam, hogy a Kicsi felébredjen, azután befejeztem a könyvemet és elindultam világgá gyalog Tamale központjának irányába. Vettem egy napszemüveget, elbeszélgettem egy szabónővel, hogy majd hozok neki varrnivalót (nagyon szép, kész ruhákat mutatott, amiket másoknak varrt), vettem ruhának való anyagot, bementem egy fodrászhoz, de kiderült, hogy aki hajat vágni is tud, az ma nincs bent. Jucika mondta, hogy ad majd ehhez ollót is kölcsön, mert az sincs nekik. Piha! Mire visszaértem, már Jucika is hazaért, elmentünk a Kicsivel még ruhákat vásárolni és beszereztünk szép ghánai férfi ingeket, egy ruhát, nyakláncokat, egy hátizsákot, beadtuk az anyagomat egy varrónőhöz, jövő szerdára lesz készen. Ettünk saslik szerűen kisütött marhamájat és kolbászt. Tamaléban iránytaxival közlekedünk. Este bicikliztünk egy nagyot a ház körül, meglátogattunk egy szórakozóhelyet, ahol a falon a Kicsi és Jucika 3 évvel ezelőtti szép ákombákomjai ma is láthatók a falon és holnap Salsa lesz. Este Pici és Jucika hamar belejöttek a rég elfeledett ping-pongba. Most, hogy Tamale központjában is voltunk, még mindig úgy látom, hogy Tamale sokkal kellemesebb hely, mint Accra. Itt Jucika környékén (nem a belvárosban) éttermek, pizzázók, élhető házak vannak. Persze elképesztő, amiket Jucika és az aneszteziológus mesélnek orvosokról, akik kapnak fizetést, de nem járnak dolgozni és emberekről, akik ingyen dolgoznak. A festést is Jucika kénytelen szervezni, eszükbe nem jut letakarni festés előtt az érzékeny és értékes műszereket, A CT-t nem lehet használni, mert tönkreteszik. Jeff, Jucika lakótársának az aneszteziológus tanítványai többnyire színvonal alatt teljesítenek, de nem buktathatja meg őket. Egyébként ő sem kap fizetést. A nővérek lusták, belehalnak a betegek a nemtörődömségükbe. 8 helyett 6 órát dolgoznak és akkor is gyakran két nővérből csak az egyik. Csoda, hogy hogyan tudnak így gyógyítani. De ez az ország valahogy mégis működik. Az emberek kedvesek, a kereskedők, szolgáltatók viszonylag tisztességesek. Mindent lehet kapni, nekünk nem drágán. Hogy a többség miből él, az rejtély.

Szombat fodrász

Reggel, míg a Kicsi aludt, fodrászhoz mentem. A legközelebbi fodrász még nem nyitott ki, így elsétáltam a következőhöz. Kb 20 m2-nyi területen, törött csempékkel szépen kikövezett nyitott helyiség. 2 nő készítette éppen a haját egy nőnek és egy kislánynak, hárman levágott, hosszú, befont hajat szedtek szét. Kiderült, hogy itt sincs bent az a fodrász, aki hajat tud vágni, mondták, üljek le. Kérdezem, mikor jön, kedves mosoly a válasz. Kérdezem, még ma? Széles mosoly a válasz. Leültem. Szerencsére kb. negyedóra után megjött a hajvágó kolléganő. Amennyire angol tudásom engedi, elmeséltem, hogy a tincsemet hagyja békén, a többit vágja rövidre. Nem merem olyan bátran mondani, hogy egészen rövidre, mint Magyarországon, mert itt a nők is gyakran járnak a kopaszhoz közeli frizurával, ami jól is áll nekik a sűrű fekete hajukkal a fekete bőrön. Hajmosás nélkül lenyírta a hajamat egészen jól, persze ghánai kinézetűre. Kértem, hogy a tincsemet fonják be és itteni szokás szerint tegyenek bele valami színeset. (Gyönyörű, változatos fonatokat hordanak itt a hölgyek.) Meglepetésemre 4 külön kis fonatot csináltak először, belefonták az általam választott rikító vörös színt, a kilógó részeket levágták, a végét összeragasztották, majd a 4 fonatot fonták egybe. Nekem tetszik. Az élő munka nagyon olcsó, kb. 750 Ft-nak megfelelő összeget fizettem.

A Kicsivel elmentünk a piacra gyümölcsöt venni. A piac és környéke ugyanolyan zsúfolt, őrült, színes kavalkád, mint Accrában az egész város. Rengeteg ismeretlen dolgot árulnak, a nők hátukon hordják a gyerekeket, szoptatnak, fejükön mindenféle árucikkek, árusítanak a földön, bódékban és elképesztő állapotban lévő napernyők alatt. Vettem egy szürke gombócot, de ez még az én nem túl finnyás ízlésemnél is kicsapta a biztosítékot, olyan volt, mintha az út porát gyúrták volna egybe. Persze ez nem lehet, mert itt az út pora vörös, nem szürke. Vettünk mindenféle gyümölcsöt gyümölcssalátának, mert Francseszka szombat-vasárnap nem dolgozik, mi pedig állandóan a gyümölcssalátát esszük. A gyümölcs a mangó kivételével nem olcsó itt, ráadásul a mangó, amit vettünk nem alkalmas gyümölcssalátának, túl lágy, érett, bár nagyon finom. Papaját azért nem vettünk, mert nem tudjuk, melyik az. Az ananász ára ötszöröse, mint Accrában. Banánt és almát is olcsóbb enni Magyarországon. A görögdinnyét inkább meg sem vettük.

Este Jucika ismerőseinél vacsoráztunk, nagyon kedves, vidám társaság volt, érdekes egyéniségek és finom, sóletszerű ennivalót kaptunk. Utána még elmentünk a közeli bárba táncolni.

Vasárnap istentisztelet

Reggel istentiszteletre mentünk. Kocsival jött értünk maga a pap, Jucika orvos kollégája. így most sikerült egy olyan néger spirituálészerű istentiszteleten részt vennünk, amilyet Hawaii-on nem találtam. Igaz, ott nem is nagyon voltak négerek. Tulajdonképpen a hosszas gyülekező alatt énekeltek, dob alátéttel. Kb. 40 fő volt jelen, mindenki szépen kiöltözve, plusz rengeteg gyerek. Az ének alatt a gyerekek és a felnőttek is hátul, a terem nyitott oldalán futkoshatnak, sétálhatnak fel-alá. A hangosítás a környékről odacsalhat új híveket is, ahogyan a müezzinek éneke a muzulmánokhoz. Végül a pap egy nagyon lelkes, kedves, mosolygós fekete hosszú, de vidám, életközeli prédikációt tartott. A gyerekeknek közben külön teremben énekeket tanítanak.Táncórára mentünk, így nem vártuk ki a végét, elindultunk gyalog hazafelé. Szerencsére egy motoros kérés nélkül felvett minket, akkor jöttünk rá, hogy gyalog fél napig tartott volna ez az út. Kiderült, hogy ismeri Jucikát. A táncórán eleinte csak ketten voltunk a Kicsivel, érdekes volt és olyan jó a lábam, hogy mindent tudtam csinálni. Estére Jucika vendégeket hívott a filmklubjába, a kubai orvostársai jöttek el, akik fizetés nélkül dolgoznak, pedig ők a fizetés miatt jönnek Ghánába. Nyilván sokáig így nem tudnak itt lenni. A film az afrikai gyémánt miatti háborúkról szólt, jó film Leonardo di Capricco főszereplésével. Magyarul talán véres gyémánt lehet a címe. A nap esős viharral zárult, ami így a száraz évszakban ritka és nagyon üdítő. Viszont kicsapta a biztosítékot és most se internet, se áram nem volt.

Hétfő lasagne

Reggel bementem egyedül biciglivel a városba, vettem a lányoknak ghánai cuccokat. Sajnos reggel, mikor még pont kellemes az idő, sok bolt még zárva van. Délben azután a Kicsivel ismét bementünk, hogy a Lasagné-hoz, amit vacsorára csináltunk, bevásároljunk. A tojásleves és a lasagne készítésével azután el is telt a napunk. A lábam olyan jó, hogy már én is csatlakoztam a napi ping-pong partikhoz. Este Jucika megmutatta a biztosítékok helyét Kicsinek és most van áram, internet, halleluja.

Kedden a szemklinikán

Reggel még elugrottam a varrónőmhöz biciklivel, ő profi, azt mondja, holnap jöjjek is érte. Dél körül Jucika telefonált, hogy már érdemes bemennem a klinikára. A kórház újonnan épült, egész jó épület, de a szemklinika majd csak a most épülő, majdan elkészülő részbe költözik, most hátul, egy elég lerobbant részben van. A kórház neve Tanító kórház, ennek megfelelően Jucika nem csak műt, de tanítja is közben az orvosokat, ápolókat, érthetetlen okból két belga optikust is. Pont egy komplikáltabb szemlencse beültetés közben érkeztem, mert a betegek túl sokáig várnak, mielőtt orvoshoz fordulnának. Juci mondta az orvosnőnek, mit, hogyan csináljon, de végül átvette tőle a műtét befejezését. A műtétet képernyőre kivetítve figyelhettem, úgyhogy tökéletesen mindent láttam. (Ez meg is lepett, semmi ilyen modern megoldásra nem számítottam.) A műtő kb. 25 m2-es, hosszúkás terület, lerobbant állapotú, de legalább működik légkondi. Ketten műtenek benne (miután Jucika átvette a komplikált esetet, az orvosnő a másik ágyon egy másik beteget kezdett műteni). Ezen a 25 m2-en volt 2 beteg egy-egy ágyon, 2 műtő orvos, 2 asszisztens, a 2 belga optikustanonc, én és még ki-be járkáltak 2 ajtón állandóan emberek, akikkel Jucika műtét közben mindenfélét intézett. Bejött például a takarítónő, aki kivitte a szemetet. Jucika hihetetlen türelemmel tanította az orvost, az asszisztensét, hogy mi a teendője, mivel az is egy tanonc volt. Közben "mellékesen" műtött. A végén volt egy jó szava a betegekhez is. A második betegnek a "kúszó hártyáját" kellett eltávolítani, a harmadik egy "egyszerű" szemlencse műtét volt. Jucika 15-30 perc alatt végzett egy műtétet. A műtét és némi evés után fogadta a rendelésen kívül rendelésre érkezőket. Volt, akivel tudott angolul beszélni, volt akinek fordítás kellett. A betegek többnyire kísérővel érkeztek, pl. egy 10 év körüli fiú a mamájával, aki az 1 év körüli cuki kislányát is hozta. Mikor a kislány elégedetlenkedni kezdett, a mama a mellére tette. Jól is jöttek a kísérők, a betegek maguk elég kukák voltak. A 4 beteget kísérőikkel egyszerre beengedték Jucihoz. Ezek között most csak 1 volt, akin  tudtak gyógyszerrel segíteni, a többieket el kellett küldenie Jucinak más specialistákhoz. (Ha nem a szem sérült, hanem az idegek nem tudják a képet továbbítani az agynak, ez nem Juci területe és persze vannak gyógyíthatatlan betegségek is.) Viszont megmondta a betegeknek mi a bajuk, kihez forduljanak, mire számíthatnak. Egyiket vizsgálja, a másiknak becseppentetteti - gondolom a pupillatágítót - az asszisztenssel, közben beszél a festővel, aki a szobát fogja festeni, írja a papírokat, kikérdezi a beteget, magyaráz betegnek, kísérőnek, mindezt egy elég szűk, koszos szobában, ahol ráadásul keresztül mászkálnak. (De legalább most készülnek kifesteni.) Mindezt türelemmel, koncentrálva, tűrve a körülményeket. A betegeknek a különböző műtétekhez van előre nyomtatva 1 oldalas, érthető magyarázat, hogy mi a bajuk, hogyan segít a műtét, hogy ne forduljanak kuruzslóhoz, és nyilatkoznak, hogy megértették, hogy a műtét milyen eredménnyel jár, mi lesz utána a teendő. A műtőben még az is ki van téve, hogyan kell az egyes műtéteket sorban végrehajtani. Egyszóval a lehetőségekhez képest remekül szervezett minden. Csak bár a kórház segítené a munkájukat hozzávalókkal (például szemlencsét nem Jucikának kéne hozatnia Magyarországról, de gyógyszert, kötszert, mindenféle hozzávalót is neki kell biztosítania), viszont nem rendelkezhet a munkatársairól, bérükről, stb. Ezért szeretne saját klinikát, ahol a betanított, dolgozni hajlandó orvosokat, nővéreket, beszerzőket, gondnokot, stb. tudná fizetni a gazdag betegek befizetéséből, de nem fizetné azokat, akik nem dolgoznak. Most, itt nem tudja növelni a kapacitásukat, egy saját klinikánál viszont be tudná gyűjteni a környékről azokat a betegeket is, akik maguktól nem jönnek. Vannak erre Indiában jól bevált módszertanok, amit lehetne követni. Egy nővér a helyszínen kiválasztja a betegeket és busszal egyszerre beutaztatják őket a klinikára. Indiában az 1 millió főre számolt szemlencse műtétek száma a módszer következtében több, mint kétszerese az itteninek. Csak az induláshoz és az első 1-2 évhez pénzadományra lenne szükség, utána tudna önellátó lenni. Adománygyűjtésre persze nincs most Jucikának se ideje, se energiája. A betegbiztosítás itt elég olcsó, évi kb. 1500 Ft. Először nehéz elintézni, de azután évente már könnyen hosszabbítható. Csak a betegek nem is ismerik eléggé ezt a lehetőséget. Szerencsére a szemlencse műtétekkel meg tudják várni, hogy a beteg elintézze a biztosítását. Annak ellenére, hogy egyre többen jönnek be önként a klinikára, és aki bejön, azt kezelik, mégis nő a műtendő betegek száma, mivel Ghánában exponenciálisan nő a népesség egyrészt a szaporodás következtében, másrészt mivel nő a várható élettartam. Szerencsére nincs háború és a népbetegségeket egyre inkább kordában tudják tartani.

Délután még bementünk Kicsivel városba, az afrikai tánccsoport próbáját néztük végig, nagyon jó volt. Vettünk 1-2 ismeretlen ételt és gyümölcssalátának valót. Odafelé a taxis a lámpánál a zöld után már pirosban ment át. A keresztbejövők a motorokról szitkozódtak. Egyszer csak a kocsi előtt termett egy rendőr. A taxis kis híján elgázolva tovább hajtott, mire a rendőr mérgében nagyot csapott a kocsi hátára. Hogy ezzel vége volt-e a történetnek, azt nem tudjuk.

Szerda 

Reggel bementem repülőjegyet venni Accrába a visszautunkhoz a szomszédba. Lefoglalták nekünk a jegyet, de a bankkártyával ma nem tudunk fizetni, jöjjünk be holnap. :) Bebicikliztem a városba, mert két varrónőmnél elkészült két ruhám és kivételesen vittem magammal feltöltve a fényképezőgépemet. A ruhák remekül sikerültek, de a fényképezés nem volt túl örömteli. Nem szívesen veszik a fényképezést, egy helyen rámdörgött egy árus, pedig általában a piacot fényképeztem, az ő boltja talán nem is látszott. Máskor, ha rákérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket, határozott nem volt a válasz, vagy úgy gondolta valaki, hogy fizetnem kéne, hogy fényképezem őket. Ahhoz képest, hogy általában milyen barátságosak, közvetlenek, elég furcsa volt ez a kontraszt. Este, míg Juci és a Kicsi teniszeztek, elmentem, viszonylag zártabb ruhában, Jucika kölcsön kendőjével a mecsetbe. Azt hittem elkéstem, nem volt ott senki, csak néhány lötyögő férfi, erősen sötétedett már. A közelben rengeteg gyerek játszott, elindultam feléjük. Talán bújócskáztak, vagy ilyesmi, időnként elszaladtak, azután vissza. Úgy csináltak, mintha megijedtek volna tőlem, de azután visszaszaladtak, körbevettek, kiabáltak mindenfélét, nevettek, végül bemutatkoztak, kérdezősködtek. Pillanatokon belül 30-40 gyerek kíváncsiskodott körülöttem, kicsik, nagyok, fiúk, lányok. Mondtam, hogy a mecsetbe szeretnék menni, erre pont felhangzott a müezzin éneke. Visszamentem a mecsethez és megkérdeztem egy nőt, hogy bemehetek-e. Mondta, hogy persze. Kint levettem a papucsomat, bementem, de a gyerekhad nem tágított, nevetgéltek, kukucskáltak berohangáltak utánam a mecsetbe. Egy nő azután fogott egy botot és elkergette a társaságot, nem kis erőfeszítéssel, hiszen ajtó a mecseten sincs. A fiúgyerekek persze bementek a fiú részbe, onnan leselkedtek át rám az elválasztó függönyön keresztül. Hát sérült térddel senkinek nem ajánlom a mecsetben való imádkozást, mert ez kifejezetten a térdnek való tornagyakorlat. Nekem már az is kihívás volt, hogy leboruljak kelet felé, de állandóan fel kell állni, leborulni, megint felállni és így tovább, és ami végképp nem ment, térdelve a sarkamra nem tudok még visszaülni, így inkább csak térdeltem. Nagyon barátságosak voltak, én a három szőnyegsorból (más semmi nincs a mecsetben) az utolsó sorba akartam volna elhelyezkedni, de hívtak, hogy jöjjek csak előre. Talán van valami sorrend, hogy az idősebb, tekintélyesebb nőknek elől a helyük, a következő sor a fiataloké, és hátul a gyerekeké? Az első sor az ima közben mindenesetre annyira megtelt, hogy inkább mégis visszahúzódtam a középső sorba. A müezzint mi nők nem láttuk, csak a hangszórón keresztül hallottuk a hangját. Mint kiderült, még így is frivolul voltam öltözve, mert a nőkön a földig ért a ruha és a karjuk sem látszott ki véletlenül sem. Rólam mindenesetre folyt a víz a kendő alatt, pedig rövid ujjú ruhában és térd alatt érőben voltam. Végül már a mecsettől elmenőben is megállított egy férfi, kedvesen érdeklődve, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Mindenki nagyon kedves, érdeklődő, de nem tolakodó.

Csütörtök aneszteziológiai előadás és skanzen

Reggel korán elindultam Jeffel, hogy megnézzem, hogyan tanít. Jeff különlegesen pozitív természet, mindennek és mindenkinek tud örülni. Kicsi úgy fejezte ki ezt tegnap nagyon találón, hogy Jeff ma többet vett be a kábítószer adagjából, mert még a szokásosnál is felajzottabb volt. (Persze egyáltalán nincs szó kábítószerről, csak egy élete teljében lévő 75 éves professzorról.) Jeff pillanatnyilag ingyen tanítja az aneszteziológiát a kórházhoz tartozó egyetemen. Az előadása alapján mondhatom, hogy világszínvonalon. Sokkal többet értettem meg belőle, mint amire számítottam. Az intenzív osztályon az aneszteziológus munkájáról tartotta az előadást, egyszerűen, érthetően, gyakorlati példákkal, a ghánai viszonyokra szabva. Az előadás kezdetén a fele társaság volt ott, ahogyan Jeff magyarázta "ghánai idő szerint". A végére 18-an lettek a hallgatók, ebből 1 nő. Az előadás összefoglalóját számítógépről a koszos falra kivetítve ment végig Jeff a mondandókon. A légkondi nem működött, de ventilátorok igen. Máskor néha előfordul, hogy nincs áram. Mi a feladata az aneszteziológusnak az intenzív osztályon, mikor kezdődik és mikor végződik a feladata, hogyan csinálja, hogyan irányítsa a nővéreket, mit mondjon, ha lehetősége van arra, hogy műszereket rendeljen, mire kell figyelni, milyen tünetek fordulnak elő, milyen sorrendben tegyék a teendőiket, milyen dózisban vannak a gyógyszerek kiszerelve, mennyit ajánlatos használni belőlük, végül konkrét példákon végigmenve elbeszélgettek a hallgatókkal, mit kell tenniük az adott beteggel. Öröm volt hallgatni. 

Délután élő skanzen volt a program, elbicikliztünk egy faluközösséghez, akik bemutatták, hogyan élnek. Sütöttünk kuli-kulit, ez egy kör alakú, olajban kisütve keményebb rágcsálnivaló. Megmutatták, hogyan csinálnak gyapotból szőni való fonalat. Jósoltak nekünk: én, ha adakozom, akkor sok pénz üti majd a markomat, az unokáim várják a tanácsomat és Pistával együtt fogunk élni, mint az ikrek. Körbejártuk a házakat, ahol élnek. Többnyire muzulmán családok, egy férj, több feleséggel, rengeteg gyerekkel. Az újszülötteket az első napokban nem viszik haza, hanem egy külön házban élnek a szüleikkel, ahol segítenek őket ellátni. Reggel-este hideg és meleg vízben fürdetik az újszülötteket. Egy ilyen helyen mindig van újszülött, most is bemutatták nekünk a fürdetést. A gyerek nagyon élvezte, hogy locsolgatták. Azt hiszem a nyolcadik napon nevet adnak neki. Ha egy férfinek nincs pénze, akkor megnősül, a nagy hozományból lehet életet kezdeni. De amíg három gyerekük nem születik, addig nem költözhetnek el a fiú szüleitől. A lányok az anyjukkal egy szobában laknak, míg férjhez nem mennek. A falu túlnépesedéséről hiába próbálom kérdezni a falu vezetőjét, aki minket körbevezet, ezekre a kérdésekre kikerüli a válaszokat. Munkát egyre kevésbé találnak a férfiak. Viszont a falunak tőbb iskolája is van (kell is ennyi gyerekhez). Mindenütt rengeteg a gyerek, nagyon aranyosak, szépek, viszont meglepő módon többen is náthásak. A földön alszanak. Még egy rongy sem volt az egyik alvó gyerek alatt. Mindenütt kecskék, bárányok, gyöngytyúkok szaladgálnak. Még egy lovat is láttam! A kunyhókkal körülvett udvaron főznek, mosnak. Otthon a nőknek szerencsére nem kell beburkolózva lenniük.  

Péntek-szombat Mole Nemzeti Park

Reggel igyekeztem mindent elintézni. Voltam a varrónőnél, aki akkor fejezte be a ruhácskát, mikor odamentem. Shea-vaj vásárlásnál bementem egy boltba, ott alszik a földön, a szép, tiszta, kőkemény csempén a tulajnő a kislányával. Szépek, tiszták, édesek, de hogy tudnak a kökemény csempén aludni? Vásárlás után kérdezem, hogy lefényképezhetem-e az alvó kislányt. Megengedi, de már húzza is fel, egy kezénél fogva. Csak azért hagyja békén, mert én tiltakozom, alva szeretném lefényképezni. A gyerekek simán tűrik ezt a bánásmódot. Máskor is észrevettem, hogy alvás közben szinte odébbhajítják őket, de alszanak tovább, mintha mi sem történt volna. Kb. 3 órán át utazunk tro-tróval Damongoba, majd taxival a Mole parkba. 2 nyolcágyas szobát kapunk, de mivel egy német fiatal pár csak a szobatársunk, koedukáljuk a szobákat. Reggel korán gyalog sétálunk körbe a parkban egy vezetővel és a német párral. Szerencsénk van, látunk egy rakás elefántot, antilopokat, krokodilokat, varacskos disznókat és ráadásnak, soron kívül a szállásnál egy kígyót. Egy leopárdnak a nyomaiban is haladtunk. Nagyon békés, kellemes hely a park, elüldögélnék ott órákig is. Elég drága a szállás és különösen az étkezés a helyszínen, próbálnak kiszedni minden pénzt a túristákból. A program még Larabanga falu, ahol a legrégibb ghánai mecsetet is meg lehet tekinteni, ami az 1400-as években épült. Nagyon furcsa, a gerendák kilógnak az épületből, de máig is működik. Női része nincs, idén építettek mellé egy új épületet a nőknek. Tehát bemenni tilos. (De a fiúkat sem engedték be.) Utána körbejártuk a falut, olyan mint a többi errefelé. Itt az északi részeken inkább muzulmánok laknak. Láttunk egy működő malmot, egy ház vakolását, két olyan ember házát, aki járt Mekkában, tehát Al Hadzsi néven kell hívni, és adakoztunk egy árvaháznak, amit a faluban tartanak fenn. A gyerekek mindenütt jönnek barátkozni, egyik kislány tapsolós-éneklős játékot játszik velem. Nosza, én is eljátszottam vele a szereszeretőmet szereszereti .... kezdetű tapsolós nótát. Tetszett neki, nevetett. A nóta és a taps nemzetközi. :) Mivel több programon úgysem nagyon vettünk volna részt, délután visszakocsikáztunk Tamaléba.

Vasárnap uszoda, repülés Lisszabonba

Reggel elbicikliztem végre egyszer a teniszpálya melletti uszodához. Egy kb. 10x25 m-es medence. Az első órában többen voltunk fehér nők a vízben, mint mások, ami szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy Tamaléban szinte nincsenek is fehérek. Az uszoda (750 Ft-os belépővel) úgy látszik, csak a gazdag kiváltságosok lehetősége. Azután sok gyerek jött a vízbe, ezek már többnyire feketék és félvérek voltak, vegyesen fiúk és lányok, és néhány fekete férfi. Drukkoltam, hogy fekete nő is jöjjön a medencébe, de ennek valószínűleg nem kedvez, hogy Tamaléban a többség az iszlám vallás híve. Először egy fekete bébiszitter nő jött be a fehér nővel és gyermekével, majd dél körül végre egy fiatal, vagány néger lány is bejött és behozta a partról a nővérét is. A többi fekete nő csak a partról nézte a gyerekeit, egy merészen belógatta a vízbe a lábát. Természetesen isteni volt a hőségben a medencében pancsolni.

Visszafelé vettem két sült madarat ebédre. Én galambnak gondoltam, de lehet, hogy gyöngytyúk volt. Délután iránytaxival a reptérre mentünk, másfél órát repültünk Accrába és éjszaka tovább Lisszabonba.

Hétfő Sintra, ebéd, Belém, modern múzeum, sütik, felfedezések kora szobor, hajókázás

Hétfőn reggel sajnos egy órával korábban értünk Lisszabonba, így ahelyett, hogy aludtunk volna még egy órát a gépen, arra vártunk, hogy kinyisson a metró 6.30-kor. A szálláson leraktuk a bőröndöt, relatív meleg reggelit csak egy Mc Donaldsban találtunk és a repülőtársaság ingyenes útjával vittek minket Sintrára. (Kettőnket egy 10 személyes kisbusszal.) Utólag nem csodálom, hogy nem voltunk tömegesen, mert ennek a körbevitelnek semmi értelme nem volt. Sintra csodálatos vidék, tele gyönyörű kastélyokkal, hangulatos falvakkal. Na, ebből mi semmit nem láttunk gyakorlatilag. Ha tudtuk volna, mi lesz, az első megállónál leszálltunk volna és hagytuk volna elmenni az autót. Egyetlen kastélyba nem vittek el minket, nem sétálhattunk Sintra utcáin vagy a szép tájak egyikén, csak körbehordoztak minket az autóval. Elvittek Európa legnyugatibb pontjára, ahol 15 percet kaptunk az óceán megtekintésére. Ezen kívül egy múzeumban bemutattak néhány kedves, bugyuta történetet, hogy Sintra és környékéhez ezek a titokzatos, sejtelmes történetek is hozzá tartoznak. Szép útvonalakon autóztunk, visszafelé az óceán mentén, de én legalábbis nem autóból szeretek világot látni, nekem ez elvesztegetett időnek tűnt.

Cserébe délután Lisszabon szépsége, rendezetlen, hangulatos, szűk utcácskái a villamosokkal kárpótoltak minket a délelőttért.  Először is beültünk egy vendéglőbe és rendeltünk egy kétszemélyes kaját. Olyan volt, mint egy paprikás krumpli, de kolbász helyett sertéshús, rákok és kagylók voltak benne. Jól bekajáltunk belőle, de nem tudtuk mindet megenni. Délután elmentünk a Belém kerületbe, ahol sajnos hétfő lévén zárva volt a katedrális. Gyorsan kiszédültünk egy modern művészetek múzeumból. Belém híres cukrászdájában vásároltunk egy rakás süteményt. (Olyan volt, mint nálunk a Daubner, nagyüzemben etették a néppel a finom sütiket.) Felmentünk lifttel a Felfedezések kora szobor tetejére, bámultuk a szép kilátást a városra és az öbölre. Végül átkeltünk az öblön oda-vissza a menetrendszerű komppal. Minden járművön a komptól a siklóig ugyanazzal a kártyával tudtunk utazni, amit a metrónál kiváltottunk és feltöltöttünk pénzzel.

Kedd sikló-villamosok, csempe-hangszer múzeumok, kaja-pia

Kedden megnéztük a várat. Villamossal mentünk. Fantasztikusak ezek a régi, hangulatos villamosok! Odavagyok értük! Lisszabon most már a szívem csücske Barcelona mellett. Olyan szűk helyeken közlekednek a villamosok, hogy néhol a lakásból nem tud kijönni senki, ha épp ott áll a villamos. Sokszor olyan meredeken mennek felfelé, hogy szerintem a mi fogaskerekűnk sem meredekebb. Kicsi végre talált egy busztérképet, így busszal mentünk a csempemúzeumba. Lisszabon (az arab behatás következtében) tele van kívül csempézett házakkal. A múzeumban is mindenféle szép csempéket mutattak be. Délután még egy hangszermúzeumot néztünk meg, bemutattak néhány nagyon különös hangszert a volt gyarmatokról is. Két siklót is kipróbáltunk. Csak annyiban különböznek a villamostól, hogy a két jármű össze van kötve a föld alatt egy dróttal, és mikor az egyik megy fel, akkor a másik lefelé jön. Este egy tapas felfedezőtúrán vettünk részt. Mint kiderült, a tapas az nem egy étel, hanem csak a piához valami harapnivaló, szórakoztatásul. Vagyis a lényeg három étteremben három pohár finom bor volt, amihez adtak mindenféle apró falatokat. Én az első pohár első kortyaitól rögtön enyhe szédülést éreztem, úgyhogy a Kicsi állt helyt kettőnk helyett is. Ő is jó kedvre kerekedett, a végén mindenkinek megadta az e-mail címét, hogy ha Budapestre jönnek, keressenek minket.

Szerda repülés Bécsbe, haza

A portugál légitársaság sajnos kiszúrt velünk, szerda este helyett hajnalban indulnunk kellett Bécsbe. Nem volt kedvünk Bécsben eltölteni egy napot - unalmas város Lisszabonhoz és Tamaléhoz képest - inkább vettünk még egy vonatjegyet és rögtön hazajöttünk. Nem is ártott egy nap, hogy kipihenjük a pihenés következményeit. :)

Az alanti linket be kell másolni a böngészőbe és ott lesznek a fényképek az útról:

https://1drv.ms/f/s!AtJvvUajnOw5iXPgLGzYIp4fjjuS